- Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak. S talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk.
- Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! S még hogy szájjal enni? Nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt?  S ha már itt tartunk, gondolkodj egy picit: azért nem  lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
- Figyelj, nem tudom pontosan, mi lesz, de majd a Mama segít nekünk.
- A Mama? Te hiszel a Mamában?
- Igen.
- Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol?  Egyáltalán, látta már valaki?
- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
- Na, most már hagyj békén ezzel az ostobasággal, jó?!  Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét.